Egyesületünk nagyszabású kulturális eseményre és jubileumi megemlékezésre készül 2020-ban. A trianoni nemzetgyász 100 éves emléke jegyében kezdeményezzük 2020-ra visszaállítani Rákospalota egykori országzászlóját a Hubay térre.  

A fejleményekről folyamatosan tájékoztatunk.

Mihály Zoltán

2017.12.20.

Megjelent egyesületünk legújabb műve, Templomaink címmel!

Mihály Zoltán

Építészet, néphagyomány és emberi arcok együttesen alkotják Mihály Zoltán Kárpát-koszorú – Csángóföldtől Őrvidékig című fotókiállítását, amely a teljes határon túli magyarlakta régió bemutatásának ambíciójával született. A képeket Csontos János újságíró látta el szöveges gondolataival: az anyag már 2008-ban könyvkiadásban napvilágot látott, a Hubay Jenő Zeneiskola kiállítótermében ebből ismerhetünk meg részleteket.

„Keserű, trianoni eredetű tréfa, hogy Magyarország az egyetlen állam a világon, amely önmagával határos” – ezzel a mondattal indul a könyv előszava és a tárlat is, a megállapítás pedig talán még helyesebben hangzana, ha azt mondanánk, hogy Magyarország igazán a határokon túl kezdődik, hiszen számtalan szociológiatanulmány bizonyítja egyértelműen, hogy minden leválasztott országrészben erőteljesebb a nemzettudat, mint az anyaországban. Itt ugyanis ingyen kapjuk, nem kell küzdenünk érte, nem kell megőrizni, nem okoz konfliktust, és senki nem vág fejbe egy magyar szóért az utcán. Mihály Zoltán mintegy két éven keresztül járta az elcsatolt területeket, és fényképezett, miközben hajtotta a tényfeltárás küldetéstudata, hogy átfogó képet alkosson a Kárpát-medence valamennyi magyarlakta szegletéről.

„Erdéllyel sokat foglalkoznak a köztudatban, de én szerettem volna a teljes Kárpát-medence valamennyi elcsatolt területét bemutatni, mert azt gondolom, hogy legalább annyira fontos a Délvidék, a Felvidék, Kárpátalja, az Őrvidék vagy éppen a Vajdaság. Persze a méretekhez igazodva mind a kiállításon, mind a könyvben Erdéllyel foglalkozom a legnagyobb terjedelemben, de a cél az volt, hogy a teljes Kárpát-koszorút megmutassuk” – mondta lapunknak Mihály Zoltán. A képek azonban nem csupán önmagukban kifejezőek: Csontos János újságíró rövid, fennkölt irodalmisággal megírt kísérőszöveggel látta el a fotókat, sokszor szorosan kapcsolódva annak témájához, máskor azonban csupán asszociációs formában. Ahogyan a kötetben, a kiállításon is a kettő együttesen alkot szoros egységet.

„Csontos Jánosról talán kevesen tudják, hogy amellett, hogy újságíró, író és költő is egyben. Amikor a fotóim megihlették, kialakult az elképzelés, hogy oldalpáronként egy kép és egy szöveges rész váltja majd egymást: Csontos mindegyik munkámhoz frappáns, sokszor humoros, ugyanakkor nagyon mély gondolatokat tartalmazó írásokat alkotott. Több száz képből szelektáltuk ki azt az ötvenet, amely végül bekerült a kötetbe, sokszor a bőség zavarával küszködve. Nagyon nehéz munka volt kiválasztani, hogy mi az, ami nekem és a közönségnek is tetszik, hiszen szubjektív műfaj ez: volt, amihez én szerettem volna, hogy készüljön kísérőszöveg, volt, ami Csontost ihlette meg, és ő szerette volna, hogy szerepeljen a könyvben” – mondta el Mihály Zoltán.

A képeken a meghajlott hátú, kapáló idős asszony, a bognármester vagy a népviseletbe öltözött csángó fiatal lányok valahol ugyanazt az élni akarást jelképezik: teljesen mindegy, hogy a határok leválasztották őket, nem számít, hogy az anyaország társadalmának többsége ignorálja a kultúrájukat, és a szavazati joguk mellett szinte már a magyarságukat is elvitatná tőlük. Ők kitartanak, másnap is megművelik a földet, továbbadják és megőrzik népszokásaikat, és megmaradnak szülőföldjeiken, akárhogyan szeretnék őket elűzni onnan. Egy növény gyökeréhez lehetne hasonlítani a jelenséget, amely a legkeményebb talajban is utat tör magának, e habitus nélkül magányosan állnának a székely kapuk, az ezeréves templomok pedig az enyészeté lennének. Mindez persze nem csupán Erdélyre igaz, akárhol lapozunk bele a könyvbe vagy kapcsolódunk be a kiállításba, mindenhol az időtlenség köszön vissza. Az állandóságot Mihály Zoltán és Csontos János néha egészen meglepő szegmensekben is megtalálja, egy drávai, éppen nyílt lángon perzselődő pontyban: a hal ugyanabból a folyóból lett kifogva, mint a régmúltban, és elkészítési módja sem változott az idők során. Az állandóság természetesen nem mindig érvényesül, egy növényekkel benőtt, felvidéki kolostor romja vagy egy délvidéki utca csálén álló ablaka jól illusztrálja, milyen, amikor mégis az idő kerekedik felül.

Mihály Zoltán távolságtartóan dokumentálja a látottakat, nem a művészi beállításokat keresi, nem próbál egyéniségével betolakodni a képekbe, hagyja a témáit önállóan kiteljesedni, egyfajta szociográfiai pillanatképeket és építészeti tablót alkotva. Csak remélni tudjuk, hogy ha valaki néhány évtized múlva ismét felkeresi a megörökített helyszíneket, hasonló kép fogadja majd.

Német Dániel